Teljes mértékben elvesztette a józan eszét amikor együtt voltak, mellette teljesen eltűnt az a megfontolt, óvatos Remus, mint amilyennek mindenki ismerte. Más esetben többször is átgondolta volna, hogy meddig menjen el, azonban most esze ágában sem volt visszalépni. Itt voltak kettesben egymás társaságában, sehol nem voltak a szokásos kíváncsi szemek akik előtt le kellett tagadniuk mindent. Most csak és kizárólag az övé volt a lány, s ami még izgalmasabbá tette az egészet az, hogy ő is akarta őt, pont olyannak amilyen, tudta, hogy ezentúl minden más lesz, ugyanis az már biztos volt, hogy egyikőjük sem közömbös a másik iránt.
Kezével finoman beletúr a barna színben tündöklő dús hajkoronába, majd a lány nyakának vonala mentén halad tovább, végigsimít karcsú derekán, míg végül megállapodik a combján. Mikor mindketten mohón lihegve egy kis lélegzetvételért szünetet tartanak a nyakára ad pár lágy csókot. Meleg bőrének közelségére és megbabonázó illatára már tudja, hogy a józan eszéhez visszavezető utolsó szál is elpattant. Akarja most rögtön, telhetetlenül itt ebben a szent momentumban, nem érdekli, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet akár egy tanár is. Miközben újra vadul falják egymás ajkait keze a lány bal combján vándorol. A lány kérdése egy kicsit csalódottá teszi, ugyanis ez azt jelenti, hogy egy kis időre szünetet kell tartaniuk. Leveszi a kabátját amiről nem is emlékezett, hogy rajta van annyira gyorsan történt köztük minden. Sietve előveszi pulóvere zsebéből a különleges térképet, kiteríti a mellettük levő falra, majd halkan suttogja a varázsszót, melyre az üres papíron megjelenik a kastély felülnézeti térképe. - Nem, nem látok errefelé senkit. - válaszol a lány kérdésére, hangján még hallatszik, hogy egy kicsit kapkodja a levegőt. Arra, hogy mi legyen ezután megkapta a választ, méghozzá a lány mozdulatában, mellyel gyorsan lehúzta nadrágjának cipzárját.
Míg Remus figyelmét rövid ideig a térképnek szentelte, a lány tekintete végig a szemét kereste, szerette volna látni azt a csillogást, a kötődést melyet az ő pupillái akkor tükröztek. Lehetetlen volt megítélni, a benne felszabaduló ösztrogén játszik-e el fantáziájával, vagy valóban ott volt a várva várt pillantás, a kulcs a kezén pihenő bilincsekhez. Meztelen volt, habár testét még temérdek ruhadarab takarta. Meztelen volt, mert érzései lelepleződtek, meztelen volt, mert ösztönei kiszabadultak s átvették az irányítást esze fölött, meztelen volt mert ledőlt az ellene felépített védelmi fal.
Erőteljes, elégedett sóhajok törtek fel torkából, türelmetlen mozdulatokkal rángatta le Remusról a pulóverét. Talán hazugsággal végződik ez is, s vágyát a Luciustól való elszakadásra keni. Talán. Abban a pillanatban lehetetlen volt megítélni. Az ujjak nem vesződtek az ingen lévő gömbökkel, határozottan és vadul tépték ki őket a helyéről, a finom anyag elszakadásának hangja betöltötte a folyosót. Nekivetette magát a felszabadult bőrnek, csókolta ahol érte, körmeivel mély nyomot hagyott felfedező körútja során. Olyan volt akár egy térkép, minden egyes apró ér az utat jelölte, a megfeszülő izmok megmászandó hegyekként akarták útját állni szenvedélye beteljesülésének.
Máshogy képzelte. A pillanat beleégett a fejében, mikor álmaiban újra és újra előkerült. Ott kínzóan lassú és gyengéd volt, úgy viselkedett akár egy szűz lány, aki első alkalommal bújik ágyba kedvesével. Ez, azonban sokkal inkább ő volt. A kapkodó lélegzet, az igyekvő kezek melyek lehúzták saját alsóneműjét a kedvenc selyemruhájával eltakart testéről tükrözték a személyiségét. Más volt, mint az álmaiban. Jobb és maradandóbb. Remus Lupin örökre belevéste magát Sophia Seymour emlékezetébe.
